Vetkőzés, horror, Scooby-Doo – Sarah Michelle Gellar mesél

A filmezés kőkemény dolog tud lenni, hiszen az ember sokszor hónapokig távol van az otthonától és a szeretteitől, de Matthew (Lillard), Freddie (Prinze Jr. – Sarah Michelle Gellar férje), Seth (Green) és Alicia (Silverstone) társaságában a forgatás inkább móka, mint munka. Ráadásul a Szörnyek póráz nélkülben sok mindent tanulhattam, például kardmesterektől kardozni. Különös és izgalmas, hogy a Scooby-Doo 2. kapcsán rengeteg mindent megtudtam a kardokról, most pedig a The Grudge című filmet forgatom Japánban, ahol a kardozás szerves része a kultúrának.

Hát az biztos, hogy nem a japántudásomnak köszönhetően, bár most már sokat fejlődött! A japán kultúrát és a japán filmeket viszont mindig is imádtam. Amikor megérkeztem Japánba, fogalmam sem volt róla, hogyan fogok kommunikálni a rendezővel, Takashi Shimizuval, aki egy árva szót sem tud angolul. Végül rájöttem, hogy ha figyelek a kulcsszavakra meg a hanglejtésre, és nézem az arckifejezései változását, akkor boldogulhatok. Persze a szavak pontos jelentését nem feltétlenül tudom, de a színjátszás legtisztább formája voltaképpen az, ha úgy fejezünk ki érzelmeket, hogy nem nevezzük meg őket. Természetesen van tolmács is, mert két rendezőasszisztens, pár amerikai producer és az új-zélandi sminkesek, illetve fodrászok kivételével a stáb tagjai sem beszélnek angolul. Szédítő élmény, el sem lehet mondani. Két hónapja vagyok Japánban, és Tokió lenyűgöző város, egy cseppet sem érzem magam idegennek benne.

Persze. Takashi ötödszörre készíti a filmet! És ez az első olyan japán film, amelynek az amerikai változatát az eredeti japán rendező rendezi. És ez egyben a Toho stúdió legdrágább filmje is, ahol a Godzilla-filmek készültek. Érdekes, mert a japánok egészen máshogy közelítenek a horror műfajához, mint az amerikaiak vagy az európaiak. Inkább thrilleres alapokon nyugszik, látványos, nincs benne vér, mégis felkavar. Néha teljesen feldúltan megyek haza este a szállodába...

Vicces, mert a Buffy, a vámpírok rémét csak most kezdték játszani Japánban. Az első Scooby-Doo kapható DVD-n. Ha elmegyek valahová, Los Angelesben egy nap alatt hárman-négyen is odajönnek hozzám, itt meg napok telnek el, mire megszólít valaki. Megszokásból úgy indultam el Tokióban, hogy jó mélyen a szemembe húztam a sapkám, és csakis lefelé néztem, de aztán rájöttem, hogy erre semmi szükség. Szabadon járok-kelek a városban a fényképezőgépemmel és a videokamerámmal, és nyugodtan felszállhatok a metróra is. Üdítő élmény, olyan, mintha úgy nyolc évet visszamentem volna az időben. Persze azért feltűnést keltek, nemcsak azzal, hogy nyugati vagyok, hanem a szőkeségemmel is.

Még nem igazán tudtam felfogni, hogy vége van. Tavaly április 15-én vettük fel a Buffy utolsó epizódját, és másnap már a Scooby-Doo 2.-t forgattam. Egyszóval még nem volt időm gyászolni a Buffyt, mert utána meg indultam Japánba, ahol január 1-je óta vagyok. De jobb is így.

Ha aggódnék a jövő miatt, akkor már eleve nem is költöztem volna Los Angelesbe nyolc évvel ezelőtt. Nyolc éven át a televíziózás történetének talán egyik legjobb sorozatában szerepelhettem. Eszembe se jut, hogy megismételjem ezt a nyolc évet, és az sem, hogy überelni próbáljam. A Buffy már akkora sikerélményt adott, annyi mindent kaptam tőle, hogy most olyan dolgokkal szeretnék foglalkozni, amelyekben nemcsak szakmai, de személyes örömömet is lelem. A The Grudge-nál például léteznek nagyobb filmek és nagyobb szerepek, de sehogy máshogy nem adatna meg, hogy három hónapot Tokióban töltsek. Márpedig ez olyan luxus, amit a legtöbb színész nem élvezhet.

Rájöttem, hogy én teljesen kívül vagyok ezen az egészen. Az Oscart is meg akartam nézni, aztán egész egyszerűen elfelejtettem, mert izgalmasabb programokat találtam. Egyszóval nem vagyok különösebben Hollywood-centrikus, és az életem sosem csak a választott hivatásomról szólt.

Mármint vékonynak és fiatalnak, ugye? Nem könnyű. Amióta Tokióban vagyok, elengedtem magam, már csak két számmal nagyobb nadrág jön rám. Kérdezzen meg bárkit a forgatáson. A színészek egyre inkább divatikonokká válnak, ami persze terhet jelent, mégis azt utálom a legjobban, amikor nyavalyogni kezdenek a színészek. Pedig miénk a világ egyik legjobb munkája. Reggel jönnek értünk, megcsinálják a hajunkat, kisminkelnek. Aztán elmondunk pár sort, és közben csodálatos helyekre jutunk el, és érdekesnél érdekesebb emberekkel találkozunk.

Hát, igen, ha például rossz napom volt a forgatáson, neki kipanaszkodhatom magam, mert pontosan tudja, miről beszélek, és megért. Örülök, hogy fél évet együtt dolgoztunk az első Scooby-Doo forgatásán Ausztráliában, aztán újabb öt hónapot Kanadában a második részén. Amióta összeházasodtunk, nagyobb biztonságban érzem magam. Szó sincs róla, hogy az ember elvesztené az identitását a házasságban, aminek a legfontosabb alapjai szerintem a partnerség, a kompromisszumkészség és a közös dolgok.